Júlia Vajda Totalitarianism and Holocaust Interview Collection

Vajda Júlia totalitarianizmus és holokauszt interjúgyűjteménye

Interviews with Holocaust Survivors and Background Material

Holokauszt túlélőkkel készült interjúk és háttéranyagok

Anonymous interview: A1

Béla Sipos

Béláné Sipos

László Solymosi

Vera Zsoldos

The folder contains: 1 sound file of interview (.mp3 and .dss); info, personal information sheet, consent form, summary; Holocaust, narrative biographical interview, Jew, ghetto, camp

A mappa tartalma: interjú 1 audio fájlja (.mp3 és .dss); info, adatlap, hozzájárulási nyilatkozat, összefoglaló; holokauszt, narratív életútinterjú, zsidó, gettó, láger
Sipos Béláné Kiskunfélegyházán született 1935 telén. Édesapja fogtechnikus, édesanyja háztartásbeli volt, több gyermekük nem született. A család 1937-ig Kistelken élt, majd Szentesre költözött. A családfő azonban itt már nem kapott munkát, így a család meglehetősen nehéz körülmények között élt. Később Budapesten az apának mégis sikerült munkát szereznie, sőt 1941-ben már segédeket is alkalmazhatott.
Az interjúalany a szentesi zsidó elemiben kezdte meg iskolai tanulmányait. Az 1943/44-es tanév a háború miatt korábban befejeződött, a tanév végére az iskola épületét is kisajátították. A helyi zsidó közösség azonban olyan összetartó és jól szervezett volt, hogy még egy ideig, a német megszállásig egy a zsinagógában található helyiségben tanították tovább a gyerekeket. 1944. március 19-e után azonban ennek is vége szakadt.
A megszállás napján S.B-né szüleivel fényképésznél volt, onnan hazaérve szereztek tudomást a történtekről. Hamarosan elrendelték a sárga csillag viselését, áprilisban pedig  ismeretlen okból a családfőt négy másik személlyel együtt internálták (csak hetekkel később érkezett róluk hír: megtudták, hogy először Szegeden tartották fogva, majd mezőgazdasági munkára fogták őket). Mivel lakásuk főbérlője zaklatta az édesanyát, el kellett költözniük az apa egyik kollégájának családjához. Egészen a gettósításig itt éltek, egy asszony és két kislány társaságában.
A szentesi gettót a Vecsey utca felén, kis területen állították fel. Négy-ötszáz zsidót zsúfoltak össze húsz házban. Május végén-június elején Szegedre szállították őket, itt találkoztak újra az édesapával, akivel a továbbiakban is sikerült együtt maradniuk. Június végén bevagonírozták őket, és elindították Ausztria felé. Néhány nappal később megérkeztek a strasshofi elosztótáborba, innen pedig Linz mellé, egy Amstädten nevű településre szállították tovább a transzportot.
Amstädtenben a felnőtteket egy kavicsbányában kezdték dolgoztatni, viszonylag kedvező körülmények között. Apácák főztek rájuk, akik egyébként is igyekeztek segíteni, ahol tudtak. A munkavezetőjük is emberségesen bánt velük, így csak az SS-ek zaklatásaitól kellett tartaniuk. Innen azonban hamarosan elszállították őket. November végén a cseh-osztrák határon, egy Dobermannsdorf nevű településen álltak meg. Egy pincében szállásolták el őket, innen kellett a felnőtteknek kijárniuk nehéz fizikai munkára. A gyerekek, így az interjúalany is egész nap a pincébe voltak bezárva, ahol egy idős szegedi tanárnő, aki a transzporttal volt, de nem vitték ki munkára, összefogta őket, és az írást gyakoroltatta velük.
Februárban lebombázták a pincét, amelynek során több ember meghalt, köztük kis híján az édesapa is. Ekkor már nagy volt a fejetlenség, mindenki tudta, hogy az oroszok közel vannak. Végül április 20-án érkeztek meg a felszabadítók. A család viszonylag jó állapotban élte meg a felszabadulást, egyedül S.B.-né édesapja volt nagyon rossz egészségügyi állapotban. A család hamarosan igazolványokat kapott az oroszoktól, és elindult haza.
Májusra sikerült elérniük Pozsonyt. Itt a Vörös Kereszt vette gondozásába őket, majd tovább irányították a családot Budapestre. A fővárosban felkeresték életben maradt rokonaikat: az egyik nagymama a gettóban élte túl az ostromot, egy nagybácsi munkaszolgálatról tért haza ekkoriban, és más nagynénikkel, unokatestvérekkel is találkoztak, viszont számos családtagjuk meghalt a háborúban. 
S.B.-né az 1945-46-os tanévet már újra az iskolapadban töltötte. Az elemi után elvégezte a polgárit is, majd jelentkezett Szegedre, vegyipari technikumba. Mivel elsőre nem vették fel, gimnáziumba ment. Édesapja közben fogorvossá képezte tovább magát, de mivel nehezen kapott munkát, igen szűkös körülmények között éltek. Az interjúalany az érettségi után szülei biztatására felvételizett a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karára, ahová be is jutott, és 1959-re sikerült is elvégeznie. Ezt követően az Egyesült Vegyiművekhez irányították Rákoskeresztúrra, ahol azonban hosszú távon nem tartottak igényt a munkájára. Az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárhoz irányították tovább, ahol analitikusként dolgozott a következő két évben. 1961-ben azonban elérte az analitikusok betegsége: egy gyógyszer allergiás reakciót váltott ki nála, és különböző gyulladások keletkeztek a szervezetében. Az egészségügyi probléma miatt régi munkahelyén nem tudott megfelelő állást kapni, ezért egy csepeli szakmunkásképző intézetben kezdett tanítani. 1963-ban egy másik szakmunkásképzőbe került, végül, mikor 1979-ben az intézetet feloszlatták, egy vegyipari szakközépiskolában állapodott meg, ekkor már nem szakoktatóként, hanem tanárként. Innen ment nyugdíjba 1992-ben.
1960-ban ment férjhez, gyermekük nem született.

Sipos Béláné